Dear Journalists! (merthogy kitaláltam, hogy szólítsuk így az olvasóinkat)

Mint ígértük, itt a Prológus, hosszú várakozás után. Egyszerűen nem tudjuk Nektek eléggé megköszönni a kommenteket: fruu és Nadia Elson, hálásak vagyunk, hogy vettétek a fáradságot, és írtatok. Love ya!

És nagyon köszönjük a 3 követőt Bloggeren, valamint a 4 követőt Bloglovin-on! Eszméletlenek vagytok! <3

A Prológus még nem szemszögből íródott, csupán egy elbeszélés, bevezető, ezt együtt írtuk. 

Az első részt pedig én hozom, Honor szemszögéből, tehát a másodikat majd Eleanor írja.

Reméljük, elnyeri tetszéseteket ez a rövid kis Prológus, és írtok nekünk (ha időtök és kedvetek engedi)!

További szép hetet, legyen az utolsó nyári hónapotok minél boldogabb! 

Love you all,

Sophie Palmer

______________________________

Prologue

2013. október 2. szerda

„Készüljetek énekes-pacsirta Directioner-ek! Most itt a lehetőség, hogy felvehessetek egy közös dalt kedvenceitekkel!

Nem, nincs április elseje. Igen, jól olvastad. A One Direction tegnap jelentette be, hogy versenyt hirdet, melyre e széles világon  bárki jelentkezhet – csupán legyen egy jó dala. A kész anyagot videón küldjétek el a címre, melyet a banda hivatalos honlapján találtok, és már regisztráltatok is. Kezdődhet a megmérettetés!  

A döntőbe – melyet november 2-án tartanak Londonban – tíz dal jut tovább, ekkor élőben kell elénekelni nótáitokat – a banda tagjai előtt! A nyertes pedig lemezszerződést kap a Syco kiadónál, valamint egy közös dalt a One Direction-nel.

Megéri jelentkezni, ugye?

Nincs más teendőtök, mint hogy elküldjétek a videókat október 15-ig.

Sok sikert!”

- Te. Jó. Ég. – dadogta szaggatottan Savannah, és kiejtette kezéből az újságot, amint olvasta a cikket. Úgy érezte, Isten meghallgatta kéréseit, hisz erre a lehetőségre vágyott, mióta megszületett.

Énekelni – ez volt a mindene. És egy ilyen verseny feldobta a kedélyeit. Különösen, mivel tudta, mekkora nyilvánosságot kap majd a produkció, lévén, a világ leghíresebb bandája rendezte.

- Mi az? – nézett fel szemüvege mögül füzetéből nővére, Honor, ki eddig annyira belemélyedt az irkálásba, mintha nem is érzékelte volna a körülötte történő eseményeket. A konyhába ücsörögtek az ebédlőasztalnál, s éppen a reggelijüket fogyasztották el. Savannah iskolába, Honor munkába készült. Szüleik még nem keltek fel: az apjuk filmproducer volt, így kötetlen munkaideje miatt délig is alhatott, édesanyjuk pedig szétszórt festőnő volt, önmaga osztotta be idejét.

Savannah nővére orra alá nyomta az újságcikket, mire a lány átfutotta szemével azt, és megvetően fújtatott.

- Na és? Egy béna reklámfogás megint. Felfoghatatlan, hogy a hírességek ilyenekre pazarolják a pénzt. – rázta a fejét rosszallóan.

- Ez gonosz volt. – grimaszolt tetetett sértettséggel húga, ki mindig tudta, hogyan oldja a feszültséget, és mosolyogtassa meg általában komor nővérét, aki azonban most nem mosolyodott el, inkább újra füzetébe mélyedt.

- Attól még igaz. – vont vállat Honor, fel sem nézett írás közben, majd kicsit később megkérdezte: - Jelentkezel?

- Nincs vesztenivalóm! – vont vállat Savannah boldog mosollyal.

Az apjuk belépett a konyhába, épp végszóra, homlokon csókolta mindkét lányát, és töltött magának kávét. Így kezdődtek a reggeljei, ezért valamelyik lánya mindig gondoskodott róla, hogy legyen frissen pörkölt kávé.

- Jó reggelt, lányok! Mik a terveitek mára? – érdeklődött a férfi derűs jókedvvel, míg a konyhapultnak dőlve iszogatta kávéját. Az időérzéke a pontatlannál is pocsékabb volt, így azt is elfelejtette, hogy hétköznap volt éppen, és fiatalabbik lányának iskolába kellett mennie.

- Én suliba megyek. – mondta Savannah egyértelműen. Tizedikes volt az egyik legjobb londoni magángimnáziumban, nagyon jó tanuló, és rengeteg barátja volt. Honor már leérettségizett, így ő egyetemre járt, Savannah pedig alig várta, hogy már ő is kikerülhessen a nagybetűs életbe.

- Elvigyelek? – kérdezte apja figyelmesen. Minden reggel felajánlotta, és minden reggel ugyanazt a választ kapta:

- Nem kell, szeretek metrózni. – a londoni metró forgalmas, nyüzsgő élettere volt Savannah kedvence a városban: szerette, hogy rengeteg különböző ember gyűlt össze, így úgy érezhette magát, mint egy olvasztótégelyben. Már önmagában a város is sokszínű volt, és ezt kihasználva mindkét lány örömmel járta az utcákat akár egész álló nap.

- És te, Honor? – a lány kérdőn pillantott fel; valószínűleg megint nem hallotta a kérdést. – Mit tervezel mára?

- Dolgozom, aztán Caleb-el találkozom. – felelte Honor, mire apja rosszallóan összevonta a szemöldökét: nem szerette, ha lánya egy bizonyos Caleb Price-t emlegetett. Honor nem sok embert engedett közel magához tizenhárom éves kora óta, és a fiúkkal még kétszer annyira elővigyázatos volt: valamiért Caleb mégis kivételt jelentett, de a lány édesapja nem tudta megkedvelni a srácot, kinek többször is volt már dolga a rendőrséggel, motorozott, verekedett, és még ki tudja miket művelt.

- Jesszus, már ennyi az idő? – ugrott fel hirtelen Savannah a falon függő régi, hatalmas órára pillantva. Pontosan kiszámolta, hogy metróval mennyi idő alatt ér az iskolába, s máris három perc késésben volt, ami a londoni földalatti pontossága miatt egy emberöltőnek tűnhet.

- Szia, Apa! Szia, Honor! – köszönt gyorsan a lány, miközben összeszedte holmiját, és magára ráncigálta dzsekijét, lévén, hogy október volt, és még ősznek is kimondottan hűvös. Savannah születése óta megszokta a kaliforniai meleget, s mikor – immár öt éve – Londonba települt a család, nehezére esett megszokni a kabát és esernyő használatát.

- Szia, szívem! – köszönt Mr. Bayliss, Honor is intett, majd Savannah becsapta maga mögött az ajtót.

Kezdődött egy új nap.